Rólam

Hosszú éveken át az égvilágon semmi sem érdekelt igazán.
Olyan volt az életem, mintha valaki unalmában vastagon áthúzta volna egy jó adag szürke lazúrfestékkel.
Megmagyarázhatatlan eredetű köd telepedett rám, amitől közönyössé váltam. Mintha a partvonalon kívül rekedt játékos volnék, akinek fogalma sincs, hol a labda – sőt, egyáltalán, miért kellene játszania. Hiányzott a cél, az a bizonyos felhajtóerő, ami legyőzi a gravitációt, és elindít valami felé, ami tényleg számít.

Édesapám korán kilépett az életemből. Pontosabban: 1984-ben elveszítettem őt, mert meghalt. A szürkeség mellé ettől fogva beköltözött hozzám a félelem – és a lázadás is.

Középiskolákból sorra morzsolódtam le, szakács-, majd kőműves-szakmát próbáltam tanulni, de egyik sem tartott pár hónapnál tovább.
Miért pont ezek? Apám azt szerette volna, ha szakács leszek – talán ha él, tényleg az is lettem volna. A kőművesség puszta divat volt: a haverok utánzása.

Végül egyikből sem lett karrier, de főzni azóta is nagyon szeretek – ezek szerint apám sejtett valamit rólam.

Tizenhat évesen egy textilgyárban kötöttem ki segédmunkásként.
Tizenöt forintos órabérért cserébe napi 8–10 tonna szövetet emelgettem – kemény, férfias meló.

De a dohányzás, alkohol, végtelen éjszakázások és a hirtelen jött fizikai terhelés hamar megbosszulták magukat.
Pár hónap múlva már az újrónafői tüdőszanatóriumban voltam – alaposan megroppanva. Így fizettem meg kamaszkori őrületem árát.

Ott kezdődött minden.

Azelőtt egyáltalán nem érdekeltek a képek. Őszintén: egyetlen pozitív élményt sem tudnék felidézni a képzőművészetről – se kép, se szín, se forma nem fogott meg. De ott, a szanatóriumban – Júlika nővérem jóvoltából – kezembe került két könyv: Dallos Sándor életrajzi regényei Munkácsy Mihályról. És valami átkattant bennem.

Megváltoztam. Elmaradtak a bulik, az ital, később már a cigaretta sem kellett.
Drog? Akkoriban vidéken maximum a "szipu" játszott, azt meg undorítónak tartottam – szerencsére kimaradt az életemből.

A változás azonban valódi volt.

Ültem otthon, rajzolgattam – rettenetesen kezdetleges dolgokat, de legalább kitartóan.

Falni kezdtem a könyveket, kiállításokra jártam. Egy-két rajzomat megmutattam egy "kedves ismerősnek", aki akkorát nevetett rajtam, hogy azóta sem felejtem el.
Gyorsan ráébredtem: számomra életveszélyes az ilyen típusú kritika.

Ezért sokáig senkinek nem mutattam meg a munkáimat – csak titokban rajzoltam, amikor tudtam. Klasszikus mesterek műveit próbáltam másolni, vagy épp popsztárok posztereit, amik a falamon lógtak – azok legalább nem mozogtak, és remek fény–árnyék játékokat lehetett gyakorolni rajtuk.

Budapesten órákat töltöttem a "schnellezők", az utcai portrérajzolók háta mögött, figyelve minden mozdulatukat, technikájukat.
Megengedték – tudták, hogy nem vagyok konkurencia.
Így teltek az évek, mígnem egy osztálytársnőm feldobta a zebegényi szabadiskola lehetőségét.

Egy hónap fizetés nélküli szabadságot vettem ki a gyárból, és irány a Dunakanyar!

A világ kitágult.

Tömeg, rajzosok, festékek, élő modell – szinte mámorító érzés volt.
Ott készültek el az első olajképeim Aknay János tanár (vagy inkább: mester) vezetésével.
Nemcsak festéstechnikát tanított, hanem látásmódot. Megmutatta, hogyan kell látni. Észrevenni a lényeget.

Ez végérvényesen megerősített abban, amit már sejtettem:

Festő leszek.

És valóban az lettem.

Mosonmagyaróvár, 2012. október 9.