Kalapos, Bánhidy László kisméretű portréja

Gyermekkoromban az olvasás számomra inkább terhes iskolai kötelesség volt, mint örömteli kaland. Nehezen vettem rá magam, s így sokáig nem éltem át azt az izgalmat, amit egy jó könyv jelenthet az ember életében. Csak jóval később értettem meg, hogy aki nem olvas, saját magát fosztja meg megannyi élménytől, különleges világtól és kalandos utazásoktól. Szerencsére idővel felnőttem, és – szerencsémre – olvasó felnőtté váltam.

Nagy szerepe volt ebben egy népszerű filmsorozatnak, amelyet gyermekkoromban láttam. Fekete István Tüskevár című regényének adaptációja volt ez, Bánhidy László felejthetetlen alakításával. Évekkel később, amikor már saját gyermekeimnek akartam megmutatni, mi volt az, ami engem magával ragadott, nemcsak a filmeket néztük újra együtt, hanem esténként felolvastam nekik az egész regényt. Ők persze élvezték – én pedig legalább ugyanannyira. Akkor született meg bennem az a vágy, hogy festmény formájában is kifejezzem mindazokat az érzéseket, amelyeket ez a történet jelentett számomra. Ám akkor még túl korai lett volna, nem tartottam ott a festészetben, hogy egy ilyen mély és komplex élményt vászonra vigyek. Tudtam, hogy a bölcs Salamon igazat szólt: "Mindennek rendelt ideje van." Ez a mondat örök érvényű igazsággá vált számomra.

Telt-múlt az idő, gyarapodott festői tudásom, egyre otthonosabb lett számomra a klasszikus olajfestészet titkos világa. Megértettem, hogy minden egyes kép elkészítése egy újabb kihívás, amely elé csak kellő alázattal és szorgalommal érdemes odaállni. Minden festmény tanít valamit – nemcsak a sikeres alkotások, hanem az elrontott, félresiklott próbálkozások is. Maga Rembrandt, a festészet óriása vallotta be egyik időskori rajzán: "Ebből is tanultam." Ha ő még idős korában is képes volt tanulni, vajon mennyivel inkább szükségem van erre nekem is!

Gégerák miatti műtéteim után, már újra megerősödve vágtam bele végül a "Kalapos" című festmény elkészítésébe. A címmel szándékosan kerültem minden direkt utalást az ábrázolt személy kilétére, így hagyva meg a felfedezés örömét annak, aki a képpel találkozik.

A festmény először 2015-ben mutatkozott be nyilvánosan, a Moson Megyei Tárlaton, itthon Mosonmagyaróváron. Díjat ugyan nem nyertem vele, de mindkét beadott művemet kiállították, ami azóta sem fordult elő velem újra. Érdekes módon azonban két festőművész kollégám is külön felhívott, hogy gratuláljon ehhez a "kisméretű, mégis ragyogó" portréhoz. Ezek az elismerő szavak mélyen megérintettek, különösen azért, mert olyan, az idősebb festőgenerációhoz tartozó művészektől érkeztek, akiknek szakmai véleményét nagy tisztelettel fogadom.

És itt jön a történetbe a modern kor. 2013-ban, engedve a kor hívásának, létrehoztam egy külön Facebook-oldalt "Kelemen Ferenc festményei" néven. Két éven át csak figyeltem, mit lehet kezdeni ezzel az új lehetőséggel, végül 2015 decemberében először hirdettem meg egy posztomat. Az érdeklődés minden várakozásomat felülmúlta. A "Matula bácsis" festmény óriási sikert aratott, több mint 330 000 ember látta egyetlen hét alatt, több száz komment érkezett, és a megosztások száma is ezrekre rúgott.

Ám számomra a legnagyobb siker mégis az, amikor egy festményem gazdára talál. Ez esetben sem kellett sokáig várni: Budapestről egy ügyvéd úr keresett meg emailben, hogy szeretné megvásárolni a képet. Épp 2016-os önálló kiállításomra készültem Mosonmagyaróváron, ezért egy időre levettem a festményt az eladó alkotások listájáról. A vásárló eltökéltsége és kitartása annyira lenyűgözött, hogy végül engedtem neki: a kiállítás előtt eladtam számára a képet.

Így történt mindez...

2018. április 1. (nem áprilisi térfa  :)  )