Kalapos, Bánhidy László kisméretű portréja

Srác koromban nem voltam egy sokat olvasó gyermek. Valahogy "kötelező iskolai dolognak" gondoltam, nem szórakozásnak. Nehezen ment, így nem volt benne semmi sikerélményem nagyon sokáig. Pedig, aki nem olvas, csak saját magát fosztja meg óriási élményektől! Aztán sikerült felnőnöm és ez is megváltozott. Olvasó felnőtt lett belőlem.

Bánhidy László főszereplésével készült egy nagyon sikeres filmsorozat Fekete István, Tüskevár című regényéből. Ez elég nagy hatással volt rám. Aztán amikor saját gyermekeimnek akartam bemutatni mi tetszett nekem gyermekkoromban, nem csupán a filmsorozatot néztem újra velük, hanem esténként felolvastam nekik az egész regényt. Nagyon élvezték, persze jómagam nem különben. Foglalkoztatott a gondolat, hogy jó lenne az érzéseimet egy festménybe megfogalmazni, de akkor még nem tartottam ott, mint festő, hogy ezt a tervemet meg tudtam volna valósítani. Egyszerűen nem tudtam még olyan szinten festeni, hogy ez sikerülhetett volna. Ismerem bölcs Salamon király szavait: "Mindennek rendelt ideje van." Ez örök-érvényű igazság!

Eltel az idő. Szaporodott a festői gyakorlatom, egyre inkább több ismeretet birtokoltam a klasszikus olajfestészet mesterfogásaiból. Minden kép egy kihívás. Kellő szorgalommal és alázattal áll a festészethez az ember, akkor tanulhat. Persze a saját hibáiból, elrontott képből, sőt kudarcokból is lehet és kell tanulni. Az öreg Rembrandt írta egy idős korában készült rajzára, "ebből is tanultam". Ha a művészettörténet gigászi alakja bevallja, hogy idős korában is tanult, mennyivel inkább én. Hajjaj.

Gégerákos műtéteim után, már megerősödve álltam neki "Kalapos" című képnek. A címben szándékosan kerülve minden utalást az ábrázolt személy kilétéről. Nyilvánvalóan azért, hogy a néző "magától ismerje meg" kit ábrázol a festmény.

Az első nyilvános bemutatója a 2015-ös MOSON MEGYEI TÁRLAT-on volt, itthon Mosonmagyaróváron. Díjat nem kaptam érte. (Viszont mindkettő beadott munkámat kiállították. Ez azóta sem sikerült! Rendszeresen kettő képet küldök, de csak egy kerül be a kiállításra....amit én mindig sajnálok, de a zsűri döntését el kell fogadni). Konkrétan kettő festőművész kolléga hívott fel, hogy gratuláljon a "kisméretű, de ragyogó" portréhoz. Nem tagadom, nagyon jól esett a dicséretük. Olyan, az idősebb festőgenerációhoz tartozó művészekről van szó, akiket én nagyra tartok, kritikus véleményüket is elfogadom. Hát még, ha dicsérnek!

Itt jön be a kép történetébe a modern kor. 2013-ban a kor hívására hallgatva indítottam a facebookon egy külön oldalt a festészetnek "Kelemen Ferenc festményei" névre keresztelve. Két éven keresztül csak nézegettem, mit lehet kezdeni egy ilyen lehetőséggel, 2015. decemberben, az oldal történetében először hirdettem az egyik posztot. Az érdeklődés óriási lett! "Matula bácsis" festmény fergeteges sikert aratott! Több, mint 330 000,- ember látta az egy hét alatt, több száz hozzászólás (melyek közül csak egyet kellett rasszista mocskolódás végett törölni) ezres nagyságú megosztást ért el.

Viszont, számomra az igazi siker az, amikor el tudom adni a festményt! Erre sem kellett sokáig várni. Budapestről egy ügyvéd úr keresett meg emailban, hogy szeretné megvásárolni a festményt. Épp a 2016. évi mosonmagyaróvári önálló kiállításomra készültem, így a festményt kivettem az "eladó alkotások" közül. Érdeklődőnek beszámoltam a kép jelenlegi helyzetéről, hogy kiállítás után kerül újra "eladósorba" a festmény. De csak nem tágított: kifizeti most a kép vételárát és majd a kiállítás után megkapja. Engem a határozottsága, elszántsága nagyon magával ragadott. Igazából nagyon imponált nekem, hogy rendíthetetlenül meg akarja venni a képem. Mit tehettem? Elszántságáért cserébe lemondtam a képről és eladtam neki.

Így történt...

2018. április 1. (nem áprilisi térfa  :)  )